“Az igazán finom étel onnan ismerszik meg, hogy amikor leülünk vacsorázni, a párbeszéd hosszú perceken át a következőkre korlátozódik: „Hmmm!”, „Mmmmm!”, majd végre valaki áttér az emberi beszédre: „Jessszusom, de finom!” Ezt a csevejt garantálja az alábbi fogás, amelynek, ha valaki egyszer rákap, sanszos, hogy három napig le sem bír majd állni a készítésével… a negyediken pedig csak azért nem főzi meg újra, mert már tarthatatlan, hogy momófüggő. Életem első momóját a szüleim alapította tari meditációközpontban ettem. Míg más gyerekek a sültkrumplira hajtottak, én már akkor is odavoltam ezekért a könnyű, gőzölt, szupercsípős mártással szervírozott gombócokért. Aztán amikor Budapesten megnyílt a Momotaro étterem, szenvedélyes gombócfaló lettem, és külföldre költözésem után rá kellett jönnöm, hogy momó nélkül nem élet az élet. Ezért tanultam meg ezt a meglepően egyszerű tibeti receptet.”

/Steiner Kristóf/